Jacques Herzog és Pierre de Meuron nem mindennapi együttessel örvendeztette meg a látogatókat: a VitraHaus kiállítótérként, kilátóként és fogadóépületként is funkciónál.  A Vitra 2004 januárjában mutatta be Home Collection családját a nagyközönségnek, amely design klasszikusok újbóli megjelentetését és a kortárs tárgyakat foglal magába. A svájci bútorgyártó legfőbb célja az volt, hogy a közületi rendszereket vásárló cégek mellett a design iránt erősen elkötelezett egyéni vásárlókat célozza meg. Svájcban, Weil am Rhein-ben lévő központjuk, a Vitra Campus azonban túlságosan szűkösnek bizonyult ahhoz, hogy az akkor már jelen lévő termékeken túl egy igen sok tagot számláló családot is kiállítsanak. Maradt tehát a költözés, amelyet –stílusosan- nem egy meglévő épület belső terének átalakításával, hanem egy vadonatúj építésével oldottak meg a területen belül.

Persze a Vitra esetében ez komoly kihívást jelent, a már említett Campus ugyanis a kortárs építészet egyfajta génbankjaként szolgát. Épületeit a kortárs architektúra mesterei tervezték: Zaha Hadid nevéhez kötődik a tűzoltóállomás, Nicholas Grimshaw a gyárépületet rajzolta meg, Tadao Ando egy konferenciaközponttal, Frank Gehry pedig többek közt múzeummal örvendeztette meg a látogatókat. A Campus olyannyira ad a kortárs formákra, hogy még a buszmegállók is neves tervezőhöz, Jasper Morrison nevéhez kötődnek. Mindennek fényében egyértelmű volt, hogy a bővítésnek nem csak a funkciót kell szem előtt tartani, hanem folytatni a hagyományt, azaz tovább kell bővíteni a kortárs építészeti génbankot.




Jacques Herzog és Pierre de Meuron neve a szakmában csak kicsit jártasak számára is ismerősen cseng. A svájci építészpáros többek közt a londoni Tate Modern (2000), a szintén londoni Laban Dance Center (2003), a müncheni Allianz Arena (2005), a madridi CaixaForum (2008) épületét tervezték meg, egyik legutóbbi, és talán legnagyobb dobásuk pedig a pekingi olimpia központi stadionja, a Madárfészek megtervezése volt. Minden munkájuk önálló „egyéniség”, ismétlések, áthallások nélkül; a Herzog & de Meuron iroda mindig kész megújítani önmagát, két egyforma vagy csak kicsit is hasonlító alkotásuk nincs. 2001-ben munkásságukat a legjelentősebb építészeti elismeréssel, a Pritzker-díjjal ismerték el.

A svájci páros tehát mindenképp ideális választásnak bizonyult, nem pusztán nevük miatt, hanem azon skicc alapján is, melyek a felkérés után a Vitra asztalára tettek 2007-ben. Jacques Herzog és Pierre de Meuron ezúttal sem az egyszerű geometriai formákból indult ki, ugyanakkor a funkciót sem akarták feláldozni a forma oltárán. Középutat kerestek, amelynek egyik legnagyobb buktatója rendszerint, hogy középszerű épület lesz a végeredmény, mellőzvén bárminemű merészséget. Nekik pont ezt sikerült elkerülniük egy remek csavarral, melynek a receptje: végy egy végtelenül egyszerű formát, majd alakítsd át összetett alkotássá. 

Az alap formát leegyszerűsített sematikus lakóházak adták, körülbelül az a struktúra, melyet Magyarországon parasztházként szokás emlegetni. Herzogék esetében azonban itt jön a csavar: a lakóház-formákat egymásra helyezték, sőt, inkább halmozták, mintha egy hatalmas mikádó játékot látnánk a lankás táj közepén. Nem csak vizuálisan, hanem statikailag is elismerésre méltó az alkotás. Összesen tizenkét egység alkotja a VitraHaus-t, melyek közül öt szolgál az együttes alapjául, ezekre halmozzák a további hét házat. Kiemelten fontos volt a csatlakozási pontok megfelelő kidolgozása, melyet az egyes elemek egymásba süllyesztésével oldották meg, ez pedig statikailag és a megjelenésre való tekintettel is kiváló választás volt. Az épület maximális magassága 21,3 méter. A tervek elkészítésénél a Vitra arra kérte az építészeket, hogy a horizontális helyett vertikális struktúrában gondolkodjanak, amely mintegy „kilátónként” szolgál a Campus egészére és a tájra. Az akadályt sikeresen vették, az épület nem tolakodó, jól illeszkedik a tájba és a Vitra Campus egészéhez is. Az épület egyik alsó elemeként szolgáló „Vitrine” tömbje még egy kis viccet is belecsempész az alkotásba: a székek kiállítótereként funkcionáló „vitrin” oldalfalát megrogyasztották, mintha az a rá nehezedő súly miatt nyomódott volna össze.

A funkció szempontjából is ideális választásnak bizonyult a hosszirányban terjeszkedő struktúrák alkalmazása, a falak mellett ugyanis megfelelő hely biztosított a kollekció egészének bemutatására. Csigalépcsővel oldották meg az egyes szintek összeköttetését. Persze a belső esetében a téralakítás mellett fontos volt, hogy megfelelő mennyiségű fény jusson a térbe. Az építészek kerülték a hosszirányú falakon az ablakok használatát, inkább az elemek végeit „vágták le”, és borították be üvegfelülettel. Így megvalósulhatott a Vitra kérése, miszerint kilátóként is szolgáljon az épület, sőt, este, a belső világítás és az éj sötétje miatt egyfajta „világítótoronyként” tekinthetünk rá a környező tájról. Az épület a Vitra Campus bejáratánál kapott helyet, így nem csak kiállítótér és kilátó, hanem fogadóépület is egyben. Az alsó szinten recepció, ruhatár, kávézó, kiállítótér, shop, illetve egy nyári terasz található.